A gitárépítés új útjai (2.0)

VIGYÁZAT!!! - a különböző típusok hangi tulajdonságairól természetesen csupán szubjektív véleményt olvashatunk. Ha valaki objektív véleményt állít hangszerek, húrok stb. hangszépségéről vagy hangminőségéről azt javallott erősen szubjektíven kezelni...A hang szépsége ízlés kérdése, függ a "hangi divatirányzatoktól" csakúgy, mint a zenei közízlés befolyásától, a gitáros hangképzésétől, a lemezeken megszólaló gitárhangtól, a nap mint nap minket körülvevő akusztikai közegtől és még rengeteg mástól. Egy szubjektív vélemény lehet ugyanakkor hasznos, főként ha ismerjük megfogalmazóját, annak elképzeléseit. A legfontosabb azonban, hogy semmi másnak ne higgyünk, csak és kizárólag saját fülünknek! Az alábbi cikk az építési metódusokat általánosságban tárgyalja. Célja az ismeretterjesztés, az aktuális trendek bemutatása.

(a szerző.)

A hangszerek fejlődése

 

Az elmúlt 30-40 év hihetetlen fejlődést hozott a klasszikusgitár építés területén. A hangszerkészítők a modern tudományok eredményeit felhasználva egészen új utakra léptek. Az akusztika, a különböző mérés- és anyagtudományok, a számítástechnika valamint új anyagok kifejlesztése egészen új eszközöket, új lehetőségeket adtak a szakemberek kezébe. A gitárosok igényeit kielégíteni kívánó hangszerkészítő mesterek pedig éltek a lehetőséggel és felhasználva a tudományos fejlődés eredményeit teljesen új elképzelésekkel álltak elő a hangszer felépítésével kapcsolatban. Habár a klasszikus hangszerek többsége a 20. századra már túljutott fejlődésének forradalmi szakaszán, a gitár esetében ez még nem zárult le. Tulajdonképpen minden hangszerrel kapcsolatban ugyanazok a kívánalmak fogalmazódtak meg: a hang legtöbb paraméterének lehető legtökéletesebb uralása a hangszerjátékos által. A legfontosabb paraméterek pedig a hangerő, a hangszín és a dinamika. A modern hangszerek annak megfelelően fejlődtek, hogy a zenészek ezen paraméterek közül melyiket milyen mértékben tartották fontosnak, illetve a fizikai határok közt mennyire lehetett egyensúlyban tartani ezen paramétereket.

Mit szeretnének a gitárosok? Mindent, amit a gitár nem tud. Nagyobb hangerőt, hosszabb hangot, a nagyobb hangerőhöz tartozó nagyobb dinamikát, s mindezt úgy, hogy a hangszín, a gitárhang egyedi karaktere ugyanaz maradjon. Lehetséges ez? A zongora, a vonósok, a fúvósok esetében nem sikerült. A nagyobb hangerőre és dinamikára, a könnyebb kezelhetőségre- melynek következménye a virtuózabb játéktechnika lehetősége- való törekvés mindenütt ugyanazt az eredményt hozta. A hangszer hangjellegének jelentős változását. Valamit nyertünk, valamit veszítettünk. Zavarja ez a hangszerjátékosok döntő többségét? Úgy tűnik cseppet sem, hisz a hangszerek mindig az ő igényeiknek megfelelő irányba változtak, az igények pedig a minket körülvevő világgal együtt. (A historikus zenészek igényeit most szándékosan nem veszem figyelembe, mivel ők a historikus zenék gondolatait historikus eszközökkel próbálják meg eljuttatni modern fülekbe és fejekbe, ez pedig merőben más problémákat vet fel, ami nem témája a jelen írásnak.)
Mi fog történni a gitárral? Várhatóan ugyanaz ami minden más hangszerrel. Valamit nyerünk, valamit veszítünk.

A gitárépítés új útjai

 

Habár a gitár folyamatos fejlődést mutatott, mégsem sikerült áttörést elérni néhány problémás területen. Antonio de Torres új szabványokat fektetett le a gitárépítésben, s megszabta a fejlődés irányát a következő majd száz évre. Ahhoz, hogy igazi, forradalmi léptékű változás következzen be, kívülállókra volt szükség, akiket nem kötött gúzsba a hagyomány. A problémák megoldásához olyan területek segítségét hívták segítségül mint a fizika, az építészet vagy az űr- és haditechnika. Ezeket az új gondolatokat nem a hangszerépítés hagyományai és tapasztalati alapozták meg, hanem más területeken bevált módszerek analógiáit próbálták meg alkalmazni.
A modern gitárépítés új útjait többféleképp lehet kategorizálni.

1. Hagyományos, legyező bordázat és továbbfejlesztett változatai
2. Radiális bordázatok (szimmetrikus és aszimmetrikus)
3. Rács bordázatok (lattice-bracing és méhsejtrács laminátumok)

vagy

1. tisztafa bordázatok
2. karbonos merevítés (ideértve az egyéb polimereket is, Nomex stb.)

és természetesen vannak olyan készítők, akik sehová nem sorolhatók be.
A hagyományos legyező bordázat is sokat fejlődött az elmúlt 150 évben. Képviselői: Torres, Ramírez család, Rodriguez család, Hauser, Boucher, Fleta, Kohno stb. A radiális bordázatok közül kiemelkedik az aszimmetrikus Kasha-bordázat, Dr. Michael Kasha amerikai fizikus „találmánya", melynek követői Richard Schneider, Boaz Elkayam, Steve Klein, Gila Eban, Jay Hargreaves vagy Romanek Tihamér. A rács bordázatok elvét sokan magukénak vallják, legtöbben mégis az ausztrál Greg Smallmanhez kötjük, bár rács bordázatot alkalmazott Paul Fischer is- igaz más módon. Követői: John Price, Jim Redgate, Graham Caldersmith és még rengetegen. Hasonló elv alapján működik az aramid szálakból készülő Nomex nevű méhsejtrácsos polimer használata, melyet két fedlap anyag közé laminálnak. Ezzel a technikával épít többek közt Matthias Dammann, Boguslaw Teryks, Ross Gutmeier vagy Petr Matusek.
A gitárépítők nagy része ezen fő irányvonalak kifejlesztőit másolja és próbálja meg továbbfejleszteni a technikákat saját elképzelése és hangigénye szerint. Léteznek azonban olyan hangszerkészítők, akik nem sorolhatók be egyik csoportba sem. Ilyen például a holland Jeroen Hilhorst, akit több neves szakértő is a tíz legjobb és a jövőre nézve legnagyobb hatású gitárépítő közé sorol, s aki nem követi egyik „iskolát" sem.

A legyező bordázat

 

A Torres által szabvánnyá tett legyező bordázat rengeteget fejlődött az elmúlt században. Alkalmaznak öt, hét, kilenc bordás rendszereket, melyeket gyakran egy ferdén futó keresztbordával aszimmetrikussá tesznek, illetve a keresztgerendákat megnyitották (Boucher) javítva ezzel a tető rezgését. A hanglyuk áthelyezésével már Simplicio is próbálkozott a 20. század elején, de keveseknek sikerült úgy alkalmazni, hogy a hangszer ne legyen orr- vagy dobozhangú. Az áthelyezett dupla hanglyuk talán legjelesebb képviselője Eberhard Kreul, akinél a hang tökéletesen tiszta, éneklő, semmilyen negatív elváltozás nem tapasztalható, azonban a közép regiszternek jutó nagyobb felület miatt a hangzás kiegyenlített, a dupla hanglyuk pedig kiküszöböli a hangszertestben a léghangok kicsatolása közben fellépő vákuum miatti negatív hatásokat. Mivel a hanglyukak nem a húrok alatt sugároznak, így nem zavarodnak össze a frekvenciák és a hangzás nem lesz zavaros.

Manuel Contreras és Eberhard Kreul neve fémjelzi az ún. Carlevaro-gitár típust, ahol hanglyuk helyett a fedlap pereme mentén körbefutó hangrés található, illetve elhagyták a mély oldali derék ívet, ezáltal növelve meg a basszus tartomány rezgési felületét. Contrerashoz köthető a dupla hát és oldal kialakítás is (mára már rengetegen alkalmaznak dupla hátat, comb és könyöktámaszt), mely a mély hangok előrefelé sugárzását segíti. Szintén Contreras- aki sajnos fiatalon elhunyt- kísérletezett a legyezőbordák közül a szélsők elhajlításával (az oldal ívvel párhuzamos irányban), segítve ezzel a gyűrűs modus kialakulását.
Végeztek kisebb módosításokat a húrláb alakján is (Kohno), illetve a dupla lyukas húrbefűzés is alig bő évtizedre tekint vissza. Előnye, hogy kíméli a húrt, megakadályozva, hogy saját anyagát elnyírja, valamint parányi mértékben változtat a húr-húrláb kontaktuson.

A Kasha rendszer

 

A rendszer az amerikai Dr. Michael Kasha fizikusról kapta nevét. Az első tervrajzok a hatvanas években láttak napvilágot, majd Richard Schneider hangszerkészítővel közösen fejlesztették a rendszert, ami a fedlap bordázatán és a speciális húrláb formán túl kiterjedt a hátlapra, a hanglyuk elhelyezésére, a nyakra stb. Kasha akusztikai megfontolásokból újratervezett hangszere radikálisan megváltoztatta a hangszer kinézetét is. Legszembetűnőbb a húrláb formájának újratervezése és a hanglyuk áthelyezése. A Kasha rendszer is sokat fejlődött az évek folyamán, etalonnak azonban R. Schneider utolsó modelljeit tekinthetjük, melyek kiindulási pontot jelentettek a fiatalabb nemzedéknek a fejlesztésekhez. A Kasha bordázat radiális és aszimmetrikus. A húrláb alatti keresztborda a húrláb rotáló mozgását szabályozza. A húrlábat két oldalról egy-egy kifelé ívelt diagonális keresztborda fogja közre, a radiális bordák pedig a mély oldalon hosszabbak, a magas oldal felé pedig egyre rövidülnek. A tervezésnél fontos szempont volt az aszimmetria, mely segít kiküszöbölni, hogy a rezonanciák kioltsák egymást. A két diagonális borda kijelöli a területet ahol a tető a megfelelő frekvenciákon rezonálhat. Az elv ugyanaz, mint amit a hangszóróknál alkalmaznak. Magasabb frekvenciák megszólaltatásához kisebb és merevebb, míg a mélyekhez nagyobb és rugalmasabb felület kell, akár csak a hangszórók membránjánál. A hanglyukat áthelyezték a magas oldali váll rész területére, ahol a mérések szerint a „legcsendesebb" a fedlap. Ez jótékony hatással van a közép regiszterre és a fedlap stabilitása is megnő, így nem kell keresztgerendákat alkalmazni.

A hagyományos baltafej alakú Kasha-húrláb is a bordázatéhoz hasonló elvet követ. A mély oldalon szélesebb, míg a magas oldalon keskenyebb segítve ezzel a húron megszólaló frekvenciák fedlaphoz csatolását. A húrlábon a csont a középvonalba került, pontosan a láb alatti keresztborda fölé, így a láb súlyeloszlása egyenletes és a húrláb billegő, rotáló mozgásának a középvonalában van a húr alátámasztása. A hátlap gerendázat is speciális csillag, ill. X-alakú, melynél a hátra felfekvő gerendázat és egyfajta lebegő gerendázat szolgál arra, hogy a hát is megfelelően tudjon rezonálni, tulajdonképpen egyfajta második fedlapként. A hátlapi gerendázat valójában inkább bordázatnak tekinthető. Rengeteg apróbb változtatást is találhatunk, mint a merevített nyak, a belülről húrozható húrláb, melyhez egy hátsó ajtót konstruáltak a hangszer fenék részénél, de a rendszer leglényegesebb eleme a fedlap bordázat és a húrláb.
A Kasha hangszerekkel kapcsolatos gyakran hallott vélemény, hogy nagy termekben nem kielégítő a hangerő. Ezek a hangszerek gyönyörű hangot adnak, mivel nagyon jó rezonátorok, ámde kevésbé jó sugárzók. Az érzékeny hát például gyönyörű basszus hangokat eredményez, de ebből a közönség szinte semmit nem érzékel, bár az intenzív hátlap rezgés bizonyára jótékony hatással van a játékos hasi zsírégetésére, ami szintén nem utolsó szempont... A Kasha építők közül kiemelkedik Gila Eban, aki a rendszer gyenge pontjait felmérve jelentős változtatásokat eszközölt. Elhagyta a speciális hátlapi gerendázatot. (biztos nem voltak súly problémái..), a hanglyukat visszahelyezte eredeti centrális helyzetébe, csökkentette a bordák számát, valamint növelte a diagonális bordák távolságát a húrlábtól és levágta a húrláb mély oldalán túlságosan kiszélesedő részt. A láb alatti keresztbordát előbb elhagyta a magas oldalon, később két külön bordát alkalmazott a magas ill. mély oldalon. Az eredmény egy jóval intenzívebb, nagyobb hang.
Bár a rendszert sokan kritizálják, tagadhatatlan, hogy ezek a gitárok a hang minőségében és hosszában kiemelkedően teljesítenek. Egyik legnagyobb előnyük pedig a hang nagyobb mértékű tervezhetősége. Amennyiben egy bevált tervrajz méretezését tökéletesen követjük, szinte lehetetlen rossz hangszert építeni, az eredményben nincs nagy szórás, igaz kiugróan jót ugyanolyan nehéz építeni, mint hagyományos bordázattal.

Rács bordázatok

 

A rács bordázatok két alapvető csoportra oszthatók, mégpedig a tisztafa bordázatokra, illetve a polimer erősítésűekre. Ezen belül léteznek, melyek a húrláb tengelyével párhuzamos illetve merőleges bordák rácsozatából állnak (pl. Paul Fischer) és olyanok, melyek a tengellyel nagyjából 45 fokos szöget bezáró bordákból alkotnak rácsot (ausztrál iskola). Ebbe a csoportba tartozik még a méhsejtrácsos polimereket (pl. Nomex) két tető anyag közé lamináló szendvics fedlap is (pl. M. Dammann).

Az ausztrál iskola követői egy balsafa és karbon/kevlár szövet laminátumból készült rács bordázatot építenek a fedlapra, melynek teherbírása a karbon szövetnek köszönhetően jelentősen megnő, ugyanakkor a súly csökken. A fedlap anyagát általában jóval vékonyabbra dolgozzák el, mint a hagyományos hangszereknél. A könnyű, rugalmas és vékony membrán jelentős hangerő növekedést eredményez. A rendszer fontos eleme még a nyakmerevítés, az oldalak extra vázrendszerrel való erősítése, hogy a fedlapra érkező energia ne folyjon el sem a nyak rezgésein keresztül, sem pedig az oldalakon át. A hátat sokszor domborúra, csellószerűre hajlítják vagy faragják, ami nagyon merev hátlapot eredményez, növelve a hangsugárzást és kiküszöbölve a hát rezonálását, ami így véletlenül sem olthatja ki a fedlap rezonanciáit. A hát oly stabil, hogy a hátlapi gerendázat is elhagyható. Az anyagvastagságok és a bordák szögének változtatásával a hang jelentősen befolyásolható. Ezekre a hangszerekre a nagy hangerő, kiegyenlített hangzás a jellemző, de a rendszernek van néhány igencsak problematikus pontja. A hangerő növekedése a hangminőség jelentős változásával jár, hasonlóan a zongora vagy a fúvósok hangszín változásához. A karbonos rács bordázat (lattice- bracing) nagyon jól sugárzó, de annál kevésbé jó rezonáns tulajdonságokat ad a hangszernek. (pont a Kasha fordítottja..) A gitárok hangja gyakran kevésbé életteli, egyenletesen és egyformán búgó, ami egy idő után unalmassá válik. A némileg az ütőhangszerekére emlékeztető hangkarakter mindig ugyanúgy szól, és a hangszín, a hang éneklő volta- amit gyakran hívunk a hang szépségének- egyszerűbbé, „üressé" válik, amit hosszabb idő elteltével már nem pótol a hangerő, melyhez érzékelésünk gyorsan hozzászokik. (ezt hívjuk „karbon-hangnak") Minden gitáros szeretne nagyobb hangú hangszert, de felvetődik a kérdés: minden áron? Ha a hangerőért cserébe a gitár leglényegesebb tulajdonságát a hang szépségét kell feláldozni, éppen azt amiért egy gitárhangba bele lehet szeretni- megér ez ennyit? A megnövekedett hangerővel kapcsolatban ne legyenek illúzióink. Egy nagy koncertteremben a leghangosabb gitár is halk... Ugyanakkor elgondolkodtató tapasztalat volt, mikor egy hegedűművész a Zeneakadémián tartott kurzust, majd koncertet a nagyteremben. A teremben ahol a kurzus folyt a mester Stradivarijának hangja némileg csalódást keltett a jelenlévők közt, azonban a Nagytermi koncerten zenekaron keresztül is hihetetlen mennyiségű és minőségű hang áradt szét. Érzékelésünk rejtélyesen működik, melyet még az akusztikusok és az agykutatók sem magyaráztak meg teljesen. A zongoraépítő cégek rengeteg pénzt áldoznak kutatásra, fejlesztésre, melyeknek célja nem a hangerő, hanem a hangminőség javítása. Általános jelenség, hogy a halk de „szép" hangot hangosabbnak érzékeljük, míg a hangosabb, de kevésbé „szépet" kevésbé hangosnak. A hangminőség romlása pont ugyanabból ered, mint a hangerő növekedése. Az elvékonyított membrán, a bordázat geometriája (ami inkább statikai mint akusztikai megfontolásokat tükröz), és persze a karbon/epoxi (vagy más polimer) alkalmazása együttesen formálják át a gitárhangot. Ha két anyagot összerakunk, nyilván úgy fog rezonálni, ahogy az „erősebb" engedi. Amit az epoxival ragasztott karbon/balsa rács enged az megszólalhat, amit nem enged... nos, az adja a hang szépségét a tisztafa fedlapoknál.

A polimer fedlap merevítésű hangszerek egy másik típusa a dupla-, vagy szendvics-fedlapos gitár, ahol a két rezonáns anyag közé egy polimer (esetenként cnc mart tisztafa) méhsejtrácsot laminálnak. Az így keletkezett szendvics szerkezet nagyon jó mechanikai tulajdonságokkal rendelkezik. Az ausztrál típushoz hasonlóan nagyon könnyű a fedlap, mégis hihetetlenül nagy terhelést képes elviselni. A méhsejtrács általában az aramid (aromás poliamid) szálak felhasználásával készült Nomex (a Dupont cég terméke), melyet epoxival ragasztanak a két réteg közé. A technológia tulajdonképpen itt sem bonyolult, csupán az epoxi gyanta mennyiségének szabályozásakor kell nagyon gondosan eljárni, hogy csak annyi kerüljön a méhsejtrácsra amennyi a biztos kötéshez szükséges. A legtöbb ilyen hangszer cédrus fedlappal készül, de fenyőből és keverve is alkalmazzák az anyagokat. A két fa membrán és a méhsejtrács is kb. 0,6 -0,8 mm vastagságú. Ezen típus hangi tulajdonságaira is jellemzők némileg az ausztrál típusnál leírtak, de ne feledjük, hogy mindkét technológia a fejlesztésnek még korai szakaszában jár, aminek oka az alapanyagok és a technológiákhoz szükséges eszközök ára (mely az utóbbi időben rohamosan csökken), a készítők pedig- érthető anyagi szempontok miatt- nem teszik közzé eredményeiket. A legnagyobb különbség az ausztrál technika és a szendvics- fedlapos gitárok közt, hogy a szendvics fedlapra bármilyen akusztikailag tervezett bordázat felkerülhet. A szendvics- fedlapra építhetünk legyező bordázatot, radiálisat, rács bordázatot, vagy bármilyet, így ez a technológia egy messze sokszínűbb világot, a lehetőségek szélesebb tárházát kínálja. A tapasztalatok szerint a szendvics- fedlap hangkarakterét nagyban befolyásolja, hogy a külső réteg fenyő vagy cédrus. A polimer merevítésű hangszerekhez egyenlőre a szóba jöhető anyagok töredékét használják csak - Karbon, Kevlar, Nomex. A polimertechnika és a textilipar azonban ontja az újdonságokat (Zylon, Spectra, Dyneema stb.) és ezen anyagok mindegyikében benne rejlik a lehetőség, hogy hangszerépítéshez is alkalmazható legyen. A fent említett technológiáknak létezik olyan verziója is, ahol a hangi tulajdonságokat jelentősen megváltoztató polimereket nem alkalmazzák. Frederich Holtier például fából CNC géppel méhsejtrácsot vág ki és ezzel képez szendvics szerkezetet.

A polimer merevítésű hangszerek előtt valószínűleg nagy jövő áll. Két okból. Az egyik, hogy a telekommunikáció fejlődésével, illetve a globalizáció segítségével a technológia- mely tulajdonképpen elég könnyen elsajátítható- a készítők közt szinte futótűzként terjed. Nem túlzás azt állítani, hogy ma már „minden második sarkon" épít valaki ilyen gitárt. Az alapanyagok ára rohamosan csökken, a kínálat növekedésével pedig a hangszerek ára is jelentősen esik majd a közeljövőben. A másik ok az, hogy ezek a hangszerek nagyon könnyen megszólalnak, ráadásul toleránsabbak a hangképzés ügyetlenségeire. Ebből következően rengeteg energiát meg lehet spórolni a játék folyamán amit a hangerő és a hangszín létrehozására fordítottunk volna. Cserébe- legalábbis egyenlőre- le kell mondanunk a hang „lelkéről"....

Tisztafa vagy „karbon"?

 

A klasszikusgitárosokon sokszor lesz úrrá egyfajta kisebbrendűségi érzés más hangszerekkel szemben, csupán a hangerő miatt. Bátran állíthatjuk, hogy a hangszerrel kapcsolatban ez az a paraméter, melynek hiányossága a szakmában csakúgy mint a közvélekedésben a leggyakrabban felmerülő téma. Nemcsoda, ha a gitárosok jó része örömmámorral fogadja, ha egy hangszer kétszer akkorát szól mint a többi. A három méteres kosárlabdázó a kétméteresek közt király lehet, azonban ha már mindenki három méteres, mégiscsak az ügyesség fog dönteni. Gond akkor van ha kiderül, hogy a három méteresek fizikai adottságuknál fogva ügyetlenebbek mint a két méteresek és már nem jelent előnyt a nagyság. Ekkor jön el a megmaradt kétméteresek királysága... Röviden ennyit a „karbonról"....

A kívülállók

 

Vannak olyan hangszerkészítők és elképzelések, melyek teljesen más irányokat mutatnak. Elgondolkodtató Eberhard Kreul, aki többféle nagyban eltérő bordázatot is épít, hangszerei mégis jellegzetesen egyéni, magas hangminőséget és ugyanolyan hangkaraktert hordoznak. Véleménye szerint nem a bordázat maga, vagy az anyag a lényeg, hanem, hogy mit teszünk vele. Jeroen Hilhorst hangszerei hatalmas hangon szólnak a fedlap karbon vagy más polimer segítségével történő erősítése nélkül, csupán hagyományos tisztafa anyagok használatával. Hangszerei a hagyományos anyagok által megőrzik a gitárhang jellegzetes „szép" hangzását. Az egyedi bordázaton kívül jellemző rá a hát, az oldal és a nyak egészen extrém merevítése. Boaz Elkayam a Kasha hangszerek egyik kiemelkedő építője. A különböző borda anyagok kombinálásán túl a gitár oldalán elhelyezett hangnyílásokkal ért el jelentős eredményeket.

Többhúros gitárok

 

Egyre több gitáros használ a szokásos hatnál többhúros gitárt (8, 10, 13 húros hangszerek). A hangtartomány növelése természetesen szintén nem új keletű igény, elég ha a lant családra gondolunk, vagy a 19. század közepén használt többhúros hangszerekre (Mertz, Coste). A gitárosok egy része szerint a mai hathúros gitár hangolása és felépítése nem túl szerencsés. A ma használt eléggé szűkös három és fél oktáv inkább a mély tartományban helyezkedik el (a gitár egy oktávval lejjebb szól a leírtnál, csak általában lespórolják a kis nyolcast a violinkulcs aljáról..), melynek hangzását a 650 mm-es menzúra csak tovább sötétíti. A polifonikus darabok játszása és írása legtöbbször problémás, mivel a szólamoknak egész egyszerűen nincs elég hely. A többhúros hangszereken gyakran a basszus irányba bővítik a hangtartományt, ami nem túl szerencsés, hisz az amúgy is mély hangolást tovább tolják lefelé. A hathúros gitár basszusai pedig épp elég mélyek, elég ha a zongorán leellenőrizzük, hová is esnek- ez bizony már „balkéz terület". Sokkal szerencsésebb ha a hangolást a magasabb tartomány felé is bővítjük plusz diszkant húr beiktatásával. A magas hangok bevezetése nem csak azért jó mert a felső szólam alatt elég tere marad a középszólamoknak, hanem fülünk ehhez viszonyítja a basszusokat, így a hangzás sokkal nagyobb térérzetet nyújt a hallgatónak. A hangterjedelem növelésénél néhány problémát le kell küzdenünk. Egyik ilyen a fix menzúránál használt húrok fizikai és ebből fakadóan hangi tulajdonságainak korlátjai.

Vannak készítők (D. Rubio, E. Kreul) akik többhúros hangszerek építésénél aszimmetrikus menzúrát használnak (mint régen az orpharionnál). A hangterjedelem növeléséhez nyújt ez segítséget, mivel a húroknak az anyagán (tömeg), vastagságán és hosszán kívül nemigen változtathatunk más paramétert. A mélyebb húrokhoz hosszabb míg a magasakhoz rövidebb menzúra a szerencsés. Ha pl. a mély húrok hangját úgy próbálnánk meg létrehozni, hogy azonos menzúra mellett csak vastagítjuk azokat, túl merev és rossz hangminőségű húrozatot kapnánk. Az aszimmetrikus menzúrával lehetőség adódik a jóval nagyobb hangterjedelemre a mély és magas regiszterek felé is. (Brahms-gitár). Ezen kívül technikai könnyebbséget is jelent, mivel az érintők dőlése követi a kéz tengelyének vonalát a fogólapon, ami nehezebb barré fogásoknál sokat segít. A húrszám növelésének határát a kezelhetőség szabja meg. A lantoknál is problémát jelentett a sok húr, de a hangok gyorsabb lecsengése miatt a probléma csupán technikai jellegű volt. A modern gitárnál a technikán túl nehézséget jelent az üres húrokon megszólaló felhangok kezelése is. Egy nyolc húros gitár hangzása még nagyobb gond nélkül kontrollálható, e felett azonban már nem ártana időnként egy tompító pedál.

Utószó

 

A pengetős hangszerek mindig különleges helyet foglaltak el a hangszerek közt a történelem folyamán. A gitár szerelmeseinek természetesen nem kell magyarázni miért... A gitár praktikus, univerzális eszköz- bármikor, bárhol, bármilyen stílusirányzatban használható hangszer. Hangja ugyanúgy magával ragadó egy egyszerű „kétakkordos" dalkíséretnél mint a legmagasabb művészi színvonalat képviselő klasszikusgitár daraboknál. A hangszerkészítők és a sorozatgyártást képviselő cégek egyre újabb fejlesztésekkel próbálják elnyerni a vásárlók kegyét. Csak remélhetjük azonban, hogy apránként nem találják fel újra a zongorát gitár alakban, s a pengetős hangszerek hangja évtizedek múltán is oly varázslatos lesz, mint évezredekkel ezelőtt.